A kávézóban ketten
a cigaretta füst
keringőzik a gyenge huzattal,
arcodra halovány mosoly ült
a szépség mindentudásával.
Szőke hajad sötét tincsei
táncolnak nevető vállaidon,
szemeid néha elmerülnek
az ablak mutatta tájakon,
ahogy hangod skálázik
az irodalom útjain.

Így képzelem el
a Kávéházat délután
utolsó óráink után
összezárva a szavak
s italok által.  

Ismeri valaki azt az érzést, amikor a világ nem, hogy csak ránehezedik, és vállaira esik, hanem szépen le is csurog róluk? Ahogy szertefoszlik minden, amit szeretet, amire vágyott? Ahogy az álmok elvesznek?

Próbáltam úgy egyben tartani magam, és harcolni az érzéseim ellen... de hát egyszer csak megcsúsztam... és az érzés, ami eltöltött... Tudtam, hogy lehetetlen az, hogy valami legyen is belőle, de ahogy végre kiszabadultam eltitkolt érzéseim és vágyaim rettentő bűvköréből... 

Persze, ahogy véget ért a csók... vagyis hát nem... én vetettem neki véget... ezerszer nehezebben estek vissza rám a súlyok amiket a boldog pillanat repített le rólam... 

és most hol tartok...?

Görnyedezve...
esdeklem...
lehetetlen neki
engem szeretnie?

Hmmm... Hát valaki ide tévedt...
Terveim szerint a blogra főleg csak a verseim fognak felkerülni, de néha lesz egy ilyen prózai bejegyzésem is, amiben "kidühöngöm" magam.

Remélem tetszenek a versek! Építő jellengű kritkát szívesen olvasok!

Blackheart