Ismeri valaki azt az érzést, amikor a világ nem, hogy csak ránehezedik, és vállaira esik, hanem szépen le is csurog róluk? Ahogy szertefoszlik minden, amit szeretet, amire vágyott? Ahogy az álmok elvesznek?

Próbáltam úgy egyben tartani magam, és harcolni az érzéseim ellen... de hát egyszer csak megcsúsztam... és az érzés, ami eltöltött... Tudtam, hogy lehetetlen az, hogy valami legyen is belőle, de ahogy végre kiszabadultam eltitkolt érzéseim és vágyaim rettentő bűvköréből... 

Persze, ahogy véget ért a csók... vagyis hát nem... én vetettem neki véget... ezerszer nehezebben estek vissza rám a súlyok amiket a boldog pillanat repített le rólam... 

és most hol tartok...?

Görnyedezve...
esdeklem...
lehetetlen neki
engem szeretnie?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.